Részben hobbiként, részben tanulásként időm egy részében kisplasztika festéssel foglalkozom. Szóba került, hogy mi újszerűségre törekszünk, és nem eredetiségre. Mit is jelent az egyik, és mit a másik?

Az újszerűség szóban benne van az új szó, tehát valami olyan fogalom ez, amely megmutatja, hogy az adott dolog egy bizonyos szempontból új. De benne van az is, hogy nem új, hanem csak új-szerű, azaz tulajdonképpen régi. Ha én egy egyiptomi istent festek meg egy műkőből készült kisplasztikán, akkor nagyon sok szempontból új az, ahogy csinálom. Például nem egy piramis falába vésem a kontúrokat és festem meg azt, hanem egy falra akasztható műkőn. Akrilfestékkel festek, holott az egyiptomiak régen nem ezt használták. Ebből a szempontból új az, ahogyan elkészítem. De régi abból a szempontból, hogy az ő gondolkodásukat, filozófiájukat híven őrizve készítem el azt, amit elkészítek. Nem változtatok az alakokon, szimbólumokon, színeken. Azért, mert tudom, hogy amit ezek az alkotások megfogalmaznak, azok nagyobb bölcsességből fakadnak, mint amit magaménak mondhatok. Nem adok hozzá, nem veszek el belőle, azaz nem formálom át tudatosan, vagy tudatlanságomból fakadóan a mondanivalóját. Miért? Mert úgy gondolom, nem lehetek benne biztos, hogy amit lehagyok, vagy megváltoztatok egy kifejezésmódban, az nem lényegileg fontos. Úgy gondolom, hogy ha azok az emberek élnének, akik az eredetieket alkották, ők is használnák az időközben feltalált, használt eszközöket. Mert miért is ne használnák, ha azzal a mondanivaló ugyanúgy megfogalmazható – ha nem jobban –, és ráadásul kényelmesebb, praktikusabb?

Az eredetiség egészen mást jelent. Az eredetiség azt jelenti, hogy amit csinálok, az valaminek az eredete, kiindulópontja, azaz nincs azt megelőző dolog, ami forrása lenne. Ezt a jelenséget még rövid rockzenész „pályafutásom” alkalmával sikerült megismernem. Az én célom az volt, hogy önmagam szórakoztatására, a zene mélyebb megélésére, a zene újraalkotás öröméért zenéljek. Inkább híve voltam annak, hogy lehetőleg autentikusan eljátsszuk azt, amit már előttünk mások megkomponáltak. Viszont az együttesünkben volt olyan tag, akinek más volt a célja. Valami eredetit, valami igazán különlegeset, soha nem hallott zenét szeretett volna csinálni. Talán azért, mert azt gondolta, ezzel lehet „befutni”, ettől leszünk ismertek. De amit csinált, az vagy besorolható volt valamilyen eddig ismert kategóriába, vagy hallgathatatlan. Talán azért, mert az alkotás nem belülről fakadó természetességgel jelent meg. Írtunk saját zenét is, és én elégedett voltam, ha valami belülről fakadóan alkotódott meg általam, megmutatva képességeim legjavát. Elégedett voltam, ha hozzá tudtam fűzni a magamból fakadót ahhoz, amit értékesnek, értékesebbnek tartottam.

Van valami belső önellentmondás az eredetiségre törekvésben. Egyrészt benne van az a belátás, hogy az, ami valaminek a gyökere, az elismerésre méltó, amit követnek, az értékes. Viszont elveti azt, hogy ő maga kövessen másokat. A másik ellentmondás az eredetiségben az, hogy nem tűri, hogy valami jobb legyen nála. Nem csak azzal a vággyal indul az eredetiségre törekvés, hogy eredete legyen valaminek, hanem egyben elhiteti magával, hogy ő egyben a tökéletes megvalósítása is annak az újnak, amit létrehozott, és minden egyéb csak hitvány másolat.

Mégis mi okozza ezt a nagy eredetiség kultuszt? Véleményem szerint korunk egyik betegsége, a versenyszellem. Mindent versenynek tartunk, még az alkotást is. Aki nem nyeri meg ezt a versenyt, az értéktelen. Mindenki híres akar lenni, hogy elismerjék, mennyire értékes ember ő, még akkor is, ha igazából érzi, hogy nincs meg az a képessége, amitől kiemelkedőbb lenne a többieknél. Mindenki feltaláló akar lenni, miközben lenézzük azt, aki egyszerűen mások tudását megérti, és továbbadja. Ha valaki matematikát tanít egy általános iskolában, akkor valahol őt a mai kor vesztesnek tartja, holott ő pontosan azt csinálja, amihez a legjobban ért, képességeit, tudását ebben a szerepben tudja legjobban nyújtani, és valóban értékes, hasznos az, amit csinál.

Szerintünk: (5/5)
Szerintetek: (0/5)

Sok magyarságára büszke ember mondja, milyen hatalmas is a magyar nyelv szókincse. Node mi is az a szókincs? A szókincs első megközelítésre valami olyasmit jelent, hogy az adott nyelvben használt szavak összessége. De mi is számít szónak? És mi számít magyarnak?

Külön szavaknak minősülnek-e a szótövek ragozott alakjai (írok, írsz, írnék, írva)? Az ember hajlamos azt mondani, hogy inkább ne tekintsük őket szónak. És azok a szavak, amelyek ragozás során új jelentéstartalmat kapnak (író, irat, irka)? És mi a helyzet azokkal a szavakkal, amelyekről régen elfelejtettük, hogy ragozott alakok? Vajon a piros önálló szó-e, hiszen a pír szóból származik, amiből a pirul szó is.

Az összetett számnevek szónak minősülnek-e, mert ha igen, akkor majdnem végtelen szavunk van. A tizennyolc, az ezerháromszáznegyvenhét vajon szó-e? Ha nem, akkor csak az egy, kettő, ..., kilenc, tíz, száz, ezer, millió, milliárd szavunk szó? Vagy azért a húsz, harminc, negyven még belefér?

Az összetett szavak, állandó szókapcsolatok vajon külön szónak minősülnek-e? Hiszen saját, a tagjaitól eltérő jelentésük van. Az autópálya, a személyi igazolvány vajon önálló szó-e? No és a csipesz, ami alapvetően a csiptető eszköz összevonásából született? Vagy az elnök, ami az elöl és az ülnök szó összevonásából keletkezett? Vagy a talaj, ami a talpam alja összetételből?

A hangutánzó- és indulatszavakkal mi a helyzet? Szó-e az, hogy brrrr, zümm, ajnye, hú, oh, csuhaj?

A nevek vajon szavak-e? Önálló, szókincset bővítő szó-e a Mátra, Duna, Budaörs, Béla, Széchenyi szavunk? No és mi a helyzet a cég- és intézménynevekkel, mint MOL, APEH? Jó, ezek mozaikszavak, de tényleg, szavak-e a mozaikszavak? És a magyar szavakból képzett fantázianevekkel például mi a helyzet?

Szó-e az, amit mondjuk a nyelvújítás során egyszer kitaláltak, papírra vetettek, de aztán eltűnt a süllyesztőbe? (mondolat)

Külön szónak minősülnek-e a tájszólásban használt szavak? A krumpli, burgonya, pityóka, kolompér szavunkat még önálló szónak érezzük. De például a népi furulyának annyi neve van szinte, ahány falu: sültü, flúta, szőtü… A pakulár (juhász), a purkár (disznópásztor), havalygat (vígasztal) szavunk szavak?

A szlenggel mi a helyzet? Külön szó-e mondjuk a chateken divatos vok (vagyok)?

Szónak minősülnek-e a régi, már kihalt szavak, amelyek több száz éves írott emlékeinkben találhatók?

Két szó-e a vár szó? Hiszen két értelme van (várakozik, és várkastély értelemben). És mi a helyzet azokkal a szavakkal, amelyeknek több értelmezése is van? Például a lélek a lelkesül szóban egészen mást jelent, mint a görög filozófia lelke. A gyümölcs is mást jelent köznapi értelemben, mint botanikai értelemben. (Lásd a klasszikus kérdést: gyümölcs-e a paradicsom.) A tűz is mást jelent, ha előttem ég, és ha bennem. Akkor a tűz is két szó? Ha nem, akkor mi a helyzet a tűz szóval, mint igével? A tűz a nap kifejezés vajon nem a főnévből, a tűzből származik-e? A bolygó is mást jelent asztronómiai és asztrológia értelemben. (Ez utóbbiban a Föld nem bolygó, viszont a Nap és a Hold igen.) Az energia is mást jelent a tudomány nyelvén, mint hétköznapi értelemben. Ha nincs energiám arra, hogy írjak egy könyvet, akkor az nem azt jelenti, hogy fizikailag képtelen vagyok rá, mert keveset ettem, vagy mert az izomzatom nem képes felemelni a tollat.

És eddig még csak a szavak szó voltán, szókincsbővítő voltán tanakodtunk. Hol van még az a kérdés, hogy egy szó magyar-e, vagy sem, azaz a magyar szókincshez tartozik-e, vagy sem?

Mitől válik egy szó magyarrá? A fájl magyar szó? Határesetnek tartjuk. És a poszt, a trackback, ha már blognál tartunk? (Tényleg, a blog magyar szónak tekinthető?) No és ha ezek nem magyar szavak, akkor mi a helyzet a csütörtökkel, a kamrával, spejzzel? Hiszen ezek is idegen eredetűek. Az überel szó magyar szó? No és a kvalitás, a fragmentálódás, kvantum? Az oxigén magyar szó?

Itt is kérdés a szleng. A floodol például magyarul ragozódik, mégis angol szóból ered, és van magyar megfelelője (eláraszt). Viszont vannak olyan szavak, amelyek nem igazán írhatók le röviden, például a laggol. (Akadozva működik, a folyamat rövid időközökre nem látható.)

Ha a tulajdonnevek szavak, akkor magyar szó-e a Bécs? Hiszen csak magyarul hívjuk így. És a Párizs? Ezt is kicsit máshogy írjuk, mondjuk. És az Elba, Antarktisz?

Apropó ha nem tekintjük a tulajdonneveket szónak, akkor a szendvics szó-e? És a dízel? Vagy mi a helyzet a zsilettel, és a vincseszterrel? Hiszen ezek tulajdonnevekből váltak köznévvé.

Mi a helyzet azokkal a szavakkal, amelyeket a külföldre került magyarok vettek fel, és használják? Mikor a parasztbácsi kiment Ámerikába, akkor ugye látott ő ott kocsit, meg utat, de az nem ugyanaz volt, amit otthon kocsinak és útnak neveztek, így az angol megfelelőjét vette át. Így született az új magyar(?) mondat: Drájvoltam a káréval a hájgvéjen.

Még egy érdekes kérdés. Ha nem a magyar szókincset, hanem egy adott ember szókincsét nézzük, akkor beleszámoljuk e azt a szót amiről nem tudja, hogy egészen pontosan mit jelent, de néha (félre)használja? (Például rendszeresen hallom a snassz szót furcsa értelmezésben, olyannyira, hogy egy külön bejegyzést érdemelne.)

Összefoglalva, hogy mekkora is a magyar szókincs, ez nem éppen meghatározható dolog. Nyelvek szókincsét össze lehet hasonlítani, mondjuk ha elemezzük a napilapokban, irodalmi művekben található szavak számát, de ez csak összehasonlításra jó. Képtelenség megmondani azt, hogy mekkora egy adott nyelv szókincse, hiszen ehhez definiálni kellene mit jelent az, hogy önálló szó, és mit jelent azt, hogy magyar, márpedig ha valaki ezt definiálja, akkor az nem triviális, más mondhatja azt, hogy ő mást ért önálló szó alatt.

Furcsa. Van egy első megközelítésre egyszerű fogalmunk, hogy szókincs, és ha jobban megvizsgáljuk, nem is igazán tudjuk megmondani, mit is jelent ez a szó. Vajon mennyire vagyunk biztosak akkor olyan fogalmak jelentésében, amelyek első megközelítésben sem tűnnek egyszerűnek?

Szerintünk: (5/5)
Szerintetek: (5/5)

Biztos vannak, akik arra a kérdésre, hogy miért van annyi műanyag hulladék, azt válaszolnák, hogy mert kevés savas eső esik.

Remélem te is érzed, hogy „egy-két apróságot” elfelejtettek figyelembe venni.

Szerintünk: (5/5)
Szerintetek: (0/5)

Szólj hozzá!

Címkék: vicc

Te is azok közé tartoztál – esetleg tartozol –, akik világ életükben utálták a matematikát? Semmi baj, nyugodj meg, amiről most szó lesz, ahhoz nem kell több matematikai tudás, mint amit egy hat éves gyerek amúgy is tud. Tehát nem kell kapaszkodni, nyugodtan olvasd tovább soraimat.

Korunk – bizonyos szempontból – a tudomány kora. A tudományok királynője pedig a matematika. Bár azt gondolom, hogy a tudományos eredmények igazságtartalmát nem nagyon lehet elvitatni, mégis valami gond van ezzel a látásmóddal. Miről van szó? A matematika egy steril, homogén világgal, pontosabban ennek a világnak egy szeletével foglalkozik. Márpedig a világ sem nem homogén, sem nem olyan kicsi, hogy egy egyenletben elférne minden következmény. A matematikában léteznek az alapműveletek – összeadás, kivonás, szorzás, osztás -, és ezek teljesen tiszták, egyértelműek, össze nem keverhetők. A valóságban viszony egy-egy művelet más műveletet is magában foglal, az alapműveletek soha nem jelennek meg tiszta formában.

Az összeadás és kivonás még elképzelhető önmagában, de csak abban az esetben, ha a világ csak egy kisebb részét figyeljük. Ha van két almám – mondjuk egy tálban –, és ehhez hozzáadok még egy almát, akkor az összeadás műveletét hajtom végre? Nem, a kivonást is, hiszen ahhoz hogy a tálba tegyek egy almát, valahonnan el kell, hogy vegyem azt. Ugyanez a kettőség jelenik meg a kivonás műveletében is. Ha a tálból elveszek egy almát, akkor a tál szempontjából ez a művelet kivonás, pedig az ember általában mégiscsak azért vesz el egy almát a tálból, hogy aztán azt hozzáadja valamihez. (Legtöbbször önmagához.)

Az összeadás és kivonás tehát azt fejezi ki, hogy van egy vizsgált rendszer, amibe érkezik, vagy abból távozik egy tárgy. A tárgy persze létezik a művelet előtt és után is, de ez a művelet pont a rendszer határán történő átlépését mutatja meg. A valóság abból a szempontból is bonyolultabb, hogy amíg a matematika homogén tárgyakkal dolgozik – példánkban ez egy alma –, addig a valóságban sokszor a tárgyak maguk is változnak a művelet során. Ahhoz hogy a világhoz hozzáadjak egy autót, ahhoz csavarokat, fémlemezeket, műanyagot, gumit, üveget kell elvennem. Az aritmetika nem tud foglalkozni olyan összeadással, hogy mennyi egy csésze kávé + fél csésze tejszín.

A másik két alapművelet – a szorzás és osztás – szintén máshogy működik a matematikában, mint a valóságban. Ez a két alapművelet a vizsgált rendszeren belül működik, és alapvetően nem mennyiségi, hanem minőségi jellege van. Attól, hogy egy tortát elosztok három részre, attól még ugyanannyi tortám van, csak máshogy néz ki. Érdekes módon az osztás alapvetően a szorzás igényéből következik. Miért is vágnék fel egy egész tortát három részre? Hogy három valamit, három szeletet kapjak. Azzal, hogy a tortát három részre vágtam, tulajdonképpen az entitások számát szoroztam meg hárommal. Az osztás ezenfelül sokszor a kivonás műveletét is magában foglalja. Ha azt mondom, hogy van 1/3 tortám, az nem csak azt jelenti, hogy egy egész tortát három részre osztottam, hanem azt is, hogy ebből kettőt kivontam a vizsgált rendszerből.

A szorzás is magában foglalja az ellentétpárját, még ha ez elsőre nem is annyira egyértelmű. Én napi 8 órát dolgozom. Ha egy héten 5 munkanap van, akkor hány órát dolgozom egy héten? Egyszerű a képlet, 5×8=40 órát dolgozom. Csakhogy itt megjelent az osztás is. Eddig azt tudtam, hogy 5 napot dolgozok hetente. A napokat órákra osztottam, és azokat számoltam meg. Egy másik példával élve, ahhoz hogy megtudjam, 4 zacskóban mennyi aranytallér van, ahhoz a zacskókat szét kell darabolnom.

Látható, hogy ami az aritmetikában tiszta és egyszerű, az az életben összetett is lehet, más perspektívából egészen mást is jelenthet. A matematika az esetek többségében nem foglalkozik minőséggel, ha igen, akkor mennyiséget konvertál belőle. A valóságban nem igaz, hogy 1/2 + 1/2 = 1. Kérdezd csak meg a kisfiút, miért nem örül annyira annak, hogy van két fél labdája, mint annak, mikor egy egész labdája volt.

Azt gondolom, hogy a matematika és úgy általában a tudományok valóban képesek arra, hogy a világról (rész)igazságokat állapítsanak meg. Viszont azt is gondolom, hogy nem elegendő a tudomány útját járni, hogy az igazságot felfedezzük. A tudomány, ha megvizsgálja a televízió működését, akkor meg fogja állapítani, hogy a televízió nem más, mint milliónyi piros, zöld és kék lámpák együttese, amelyet egy bonyolult mechanizmus kapcsolgat. Ha a tudomány szemével nézem, eltűnnek a színek, eltűnik a képen látható táj, és eltűnik az érzéseket, gondolatokat megindító film. Hogy egy régebbi megfogalmazással éljek: Ahhoz hogy a tudomány megvizsgálja, hogyan működik egy macska, ahhoz szét fogja szedni, és amit kapni fog, az egy nem működő macska lesz.

Félreértés ne essék, a tudománnyal nincsen bajom, azt hasznosnak tartom magam is. Amivel szemben viszont kritikus vagyok, az a tudományos élet – és itt elsősorban a természettudományra gondolok –, a tudományos világkép, amely szerint amit a tudomány nem tud igaznak megállapítani, az szükségszerűen nem is igaz, sőt nem is létezik. Pedig oly sok minden van, amivel a természettudomány nem foglalkozik. Erkölcs, igazságosság, költészet, szépség, hit, akarat, szeretet, áldozathozatal? Csak futólag és felszínesen lehet egy-egy tudományos eszmefuttatás témája. Avagy melyik tudományos értekezésből tudhatnád meg, hogy egy régi barátod, ha megbántott, akkor arról mit gondolj te magad?

Sokan látják a tudomány korlátosságát, és esnek olyan csapdába, hogy elutasítják azt, amit a tudomány megállapít. Ez ugyanolyan balgaság. Amit a tudomány a maga szerény módján megállapít, az valóban igaz is. Mert hát hogyan is alakult ki a tudomány? A tudomány – klasszikus értelemben – mindenki által igaznak vélt megállapításokból, mindenki által elfogadható következtetési rendszer segítségével – logika – állapít meg a világról dolgokat. Ha valaki képes a logikus gondolkodásra, akkor a kiinduló axiómákból maga is ugyanazokra a következtetésekre kell hogy jusson, amit a tudomány megállapít. Ha a matematika megállapítja, hogy (a+b)×c = a×c + b×c, akkor az igaz is. Sok olyan magát ezoterikusnak mondó „tudomány” létezik, amelyek megállapításai, sőt alaptételei tudományosan cáfoltak. Jó példa erre az aura. Hogy az aura létezik, azt a tudomány nem cáfolta meg, sőt el tudok fogadni olyan tudományos feltételezést, amely szerint még értelmezhető a jelenlegi tudományos gondolkodással is. Ellenben bizonyos aurafotózási eljárások hitelességét a tudomány képes cáfolni, vagy legalábbis nagyon ellentmondásossá tenni. (Például ha vizet cseppentek az ujjamra, akkor más lesz az aurám, sőt mindenkinek más lesz, még a gombostűnek is, aminek ugyanúgy aurája van ezek szerint, mint nekem. Merthogy az szóban forgó aurafotózás egyszerű elektromos ellenállást mér, és abból csinál nagyon plasztikus, színes fotómontázst.) A tudomány ott is „csalni” szokott, hogy azáltal, hogy az aurafotózásról, mint kókler, profitorientált kuruzslásról lerántja a leplet, egyben azt gondolja, hogy ezzel az aura kérdéskörét is „letudta”.

Van olyan ezoterikus tudomány is, amelyet a tudomány képes cáfolni. Ilyen például az alkímia által elért „eredmények”, vagy az asztrológia. Csakhogy a tudomány félreérti ezen ezoterikus tanok mondanivalóját, talán azért is, mert azok, akik ezekkel a tanokkal korunkban foglalkoznak, maguk sem értik jól, miről is szól az egész. (Ők általában arról ismerhetők fel, hogy megpróbálják természettudománynak mutatni azt, ami természeténél fogva nem mérhető, tehát nem kerülhet a természettudomány tárgykörébe.) Az alkímia nem az aranycsinálás tudománya, és az asztrológia sem arról szól, hogy a csillagokban kiolvashatóan le vannak írva az emberek jellemvonásai, sorsa.

A tudomány egy út az igazság felé, de önmagában nem vezet oda. Ha az igazságot, tudást, bölcsességet keresed, akkor a tudomány nem elegendő, de nem is megkerülhető. A tudományt arra kell használni, ami, azaz mindenki által azonosan elfogadható megállapítások összességeként, amelyek a tényleges világ működésének egy bizonyos szeletét képesek leírni.

Szerintünk: (5/5)
Szerintetek: (0/5)

Azt hiszem apám indította el bennem a címben feltett kérdést, merthogy mostanában furcsa szokása, hogy a rántott hús és rizs pároshoz még kenyeret is eszik. Mihez eszünk kenyeret, és mihez nem? Valahogy a főzelékféléket kenyérrel esszük. Viszont a spenótot nem szokták errefelé. Jó, abban van ugye krumpli. Viszont akkor miért eszünk a krumplifőzelékhez kenyeret? Az, hogy mennyire szilárd a táplálék, az sem mérvadó, hiszen a levesekhez nem eszünk kenyeret. Viszont a gulyásleveshez szoktak. A rántottához is, ami amúgy meg nem éppen híg étel. Édes dolgokhoz valahogy nem annyira tudjuk elképzelni. Pedig a mézet, és a mogyoróvajat is kenyérre kenjük, tehát ez sem jó kapaszkodó. Valahogy az, hogy egy ételhez kenyeret eszünk-e, vagy sem, az egyfajta szokás, majd minden logika nélkül.

Tehát ha valaki kenyérrel eszi a pizzát, ne nézz rá furcsán. Lehet, nem hülyébb ő, mint te.

Szerintünk: (5/5)
Szerintetek: (0/5)
süti beállítások módosítása